4. Fejezet

Sziasztok!

Remélem, tetszik a fejezet. :) Több mindent nem is tudnék írni, szóval jó olvasást! ;)

_____________________

A rajzlapomon kívül semmi másnak nem szentelek figyelmet. Épp az iskola tetején ülök. Direkt egy órával kezdés előtt jöttem, hogy legyen egy kis nyugalmam, na meg, hogy Melody ne találjon rám. A madarak vidáman repdesnek, a virágok színesebbnél színesebbek, szomorúságnak semmilyen jele nincs a képemen. Akkor lenne teljes a rajz, ha egy vigyori arcot rajzolnék a napra, nem?
Ha felemelem a fejem, rájövök, hogy amit rajzolok csupán a képzeletem szüleménye. Az ég borús, a koromsötét felhők elállják a napsugarak útjait, a madarak pedig nem, hogy nem repkednek vidáman, sőt, sehogyan. Biztos bezárkóztak a fészkükbe.
Kezdek fázni, mivel a hideg vas falnak döntöm a hátamat és a nyirkos betonon ülök, amitől már biztos, hogy piszkos lett a nadrágom. Ha csak hozzáérek a talajhoz apró sötét kavicsok sokasága tapad rá, némi piszokkal vegyítve.
Sóhajtva magam mellé rakom a képet és előhúzok egy újabb üres lapot, amire a valóságot kezdeném rajzolni, de a kezem meg sem mozdul. Nem tudom, hogy hogyan álljak neki. A felhők felettem egyre sötétebbek, míg megérzek pár eső cseppet a hajamon, de nem különösebben érdekel. Nem kezd el eredni, mint legutóbb, csupán nedves cseppek áztatják a földet, és persze engem.

A vas ajtó kinyílik mellettem és egy alak néz le rám. Felpillantok és meglepődve figyelem, hogy már megint itt találkozunk.

Szívem egyre gyorsabban lüktet. Remélem nem borítja megint pír az arcom.
- Szia - telepedik le mellém.
- Szia - suttogom.

Miért van itt? Mit szeretne tőlem? Megsajnált?
Meg szeretném kérdezni tőle, de nem jönnek a szavak.
Sokáig csak csendben ülünk egymás mellett. Kezdek megfelejtkezni róla, hogy mellettem ül és újra előhúzom a rajz lapomat.
Felemelem a ceruzámat, de ismét csak az történik, mint pár perce. Vagyis semmi.
- Mit rajzolsz? - kérdi az égre pillantva.
- Szivárványt. Üres a lap nem látod? - forgatom szemeim gúnyosan. Nem ordítja le a fejemet, mint Melody tenné, csupán elmosolyodik és újra rákezd.
- Akkor rajzold le azt - mutat az égre?
- Megmondanád, hogyan rajzoljam le az eget?
- Nem az eget. Azt a tulipán alakú felhőt - forgatja a szemeit mosolyogva.
- Az csak egy fehér paca - mondom miközben az említett felhőt nézem.
- Ha már itt tartunk, inkább vatta cukor vagy plüssállatbél. Nézd meg jobban.

Kijelentésére halványan elmosolyodok és bólintok. Az eget kémlelem, hátha találok valamit.

- Nyuszi - jelentem ki halkan.
- He? - kapja rám értetlenül a fejét. Válaszul csak az égre mutatok.

Luke ránéz az általam felfedezett állatra és elmosolyodik.
- Megy ez! - jelenti ki vidáman.
- Miért vagy itt? - kérdezem suttogva.
- Mi?
- Miért vagy itt? - ismétlem meg kicsit hangosabban.
- Nem tudom.
- Múltkor is ezt mondtad - nézek rá unottan.
- Mert múltkor sem tudtam - villantja meg fehér fogsorát.
- Hogy lehet ezt nem tudni? - kérdezem, mire megrántja a vállát. Nincs mit tenni, csak sóhajtok, még ha a kíváncsiság furdalja is az oldalam.

Kezemben újra a ceruzámat szorongatom és próbálom lerajzolni a nyuszi alakú felhőt. Érzem magamon Luke pillantásait. Minden kis mozdulatomat követi, ami kissé kényelmetlen és egyben zavarba ejtő. Húsz percnyi csend után elkészülök a rajzommal. A kék háttér miatt tisztán ki lehet venni, hogy mit rajzoltam le. A nyuszi fülei felfelé merednek. Arca az nincs, de olyan bolyhos, mint egy vatta cukor.

- Jó lett - dicséri meg.
Egy egyszerű váll rántással válaszolok. Rápillantok az órámra, ami jelzi, hogy még van húsz percem.
- Hogy hogy ilyen korán bent vagy? - töröm meg a kínos csendet.
- Kosár edzés - von vállat. - Te?

Válasz helyett felmutatom a rajz füzetem, mire egy bólintással válaszol.
Újra beáll a kínos csend. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mivel törhetném meg.
- Ha kosár edzésed van, miért vagy a tetőn? - pillantok rá.
- Nem volt kedvem bemenni - ránt megint vállat és kerüli a tekintetemet.
- De hát kötelező, nem?
Kérdésemre megint nem kapok választ, de még csak nem is reagál.
- Kötelező vagy nem?
- Az - morogja morcosan.
- Lógsz? Büntetésbe akarsz kerülni? - kérdezem felemelt hangon, de nem válaszol. - Indulás - állok fel és leporolom a hátsómat, majd kezeim közé veszem a füzetemet.
- Nem fogok bemenni! - emeli fel a hangját.
- Miért nem?
- Az nem tartozik rád - kémlel dühösen.
- Akkor miért itt vagy ás nem az osztály teremben? - viszonozom pillantását.
- Mert szeretek a tetőn lenni - mondja és elsétál a korláthoz.

Ha még nem mondtam volna, még mindig csepereg az eső. Már nagyobb szemekben, de ugyan olyan tempóban.

Luke egy fekete bőr dzsekit, egy sötétszürke farmert és piros tornacipőt visel. A dzsekije nincs összecipzározva, így kilátszik a sötétkék pólója. A nyakába egy fekete lánc van akasztva, medál nélkül, míg szájában a megszokott fém karika. Haja most nincs felzselézve, simán a homlokába lóg. Igaz, nagy részét elfedi egy szürke sapka, de kilátszik.

Rajtam egy fekete nadrág és szürke bő pulóver. A hajamat kifésülve egy copfba fogom, a lábamon meg a régi tornacipőm van. A pulóverem alatt egy vízszintesen csíkos piros ás fehér színekben pompázó felső van. Ujjai a könyökeimig érnek. Inkább szűk fazonú és eléggé rám tapad, ezért nem veszem le a pulcsim. Utálom, ha mindenki engem néz.

- És ezért lógsz?
- Talán valami bajod van velem? Nem mintha annyian szóba állnának veled - veti a szemem elé. Igaza van.
Lehajtom a fejem, nagy levegőt veszek és nekikezdek.
- Igaz, engem mindenki utál. Hogy is képzeltem, hogy segíteni akarok neked? - tárom szét a kezeimet.
- Én ne... - szabadkozik, de közbevágok.
- Te mit nem? Ne kérj elnézést. Csak az igazat mondtad. Ki akarna velem lenni? - kérdezem gúnyosan. Mielőtt újra megszólalhatna, elviharzok és becsapom magam után az ajtót.

Mit csinálok? Ő volt az egyetlen aki szóba állt velem. Kihangsúlyozom, állt, mivel ezek után már biztos ő sem kíváncsi rám.

A szívem hevesen ver, arcom kipirult és a levegőt is szaporán veszem. Az utóbbi azért van, mert lefelé futottam. Az első kettő pedig... nem akarom azt mondani, hogy nem tudom, mert az hazugság lenne. Annyira naiv azért nem vagyok. De nem merem kimondani.
A folyosót már kezdi ellepni a diák sereg, aminek csak az az egyetlen előnye, hogy nem talál meg egyik cica baba sem.

- Adela! Állj már meg! - hallok meg egy kiáltást mögülem, de nem foglalkozok vele, hanem megyek tovább.

Mivel észrevette, hogy próbálok úgy tenni, mintha ott se lenne, másodpercenként ordítja a nevemet, ezzel felhívva ránk a figyelmet.
Én csak makacsul haladok előre, egészen az osztály teremig, közben akaratlanul is lassítok a tempón. Valamiért szeretném, ha beérne.

Már az osztály terem ajtaja előtt állok, amikor beér.
- Sportoló vagy. Nem kéne gyorsabban futnod? - kérdezem gúnyolódva látva, hogy liheg, mint holmi izzadt szamár.
- Kijöttem a kondiból - vigyorodik el, de arc kifejezése átvált komolyba. - Az előbb.. én nem úgy gondoltam. Csak kicsúszott - magyarázkodik.
- Tudom, hogy gondoltad - válaszolom lehajtott fejjel, mégis egy halvány mosolyt megengedek magamnak.

A diákok perzselő tekintete, ami mind engem figyel szinte lepereg rólam, mert nem vagyok egyedül.

- Most már mehetsz kosarazni - nézek fel rá.
- Az edzésnek már biztos vége - mondja és betol a terem ajtaján, szorosan mögöttem.
- Luke! - visít egy hang, ami nem máshoz, mint Melodyhoz tartozik.
- Szia, Melody - köszön a már a nyakában csimpaszkodó lánynak leplezett unottsággal.
- Hogy vagy? - kérdi mézes mázos hangon és rebegteti a szempilláját.

Győztesnek érzem magamat, mivel látom, Lukeot is csak pár vékony hajszál tartja vissza attól, hogy elnevesse magát.. .
- Húzz innen, nyomi! - néz le rám Melody. Egy halk kuncogás kicsúszik a számon, de elsétálok. Amikor a helyemre érek, látom ahogy Melody Luke nyaka köré fonja a kezeit és hevesen magyaráz valamit, de a fiút hidegen hagyja. Néha felém pillant, küld egy mosolyt és nekem már ennyi elég ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.