2015. június 10., szerda

3. Fejezet

Halii! ^^
Annak a pár embernek, (ha egyáltalán vannak) aki olvassa ezt a blogot, meghoztam a harmadik fejezetet! :) Remélem tetszik és jó olvasást! :D

___________________________________


 




Csendben a helyemre baktatok. Érzem magamon a sok meglepett szempárt. Valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy a láthatatlan, flúgos csaj Luke Hemmingsel mutatkozik.
Végül óvatosan ráemelem tekintetemet a körülöttem ülőkre. Volt, aki meg próbált gyilkolni a pillantásával, volt, aki irigykedve meredt rám és volt, akit hidegen hagyta ez az egész.

Az unalmas óra után ismét előkerül a rajzfüzetem, amibe nekiállok firkálgatni. A rajzom először egy felhőnek indul, az átalakul egy báránnyá, de a végeredmény egy szárnyas unikornis, kekszre nyáladzó szájjal lett. Ne képzeljetek most semmi féle mesterművet el, mert ez a rajz megtévesztésig hasonlít arra, amit egy négy éves firkál zsírkrétával a falra.

Unalmas tekintetemet irányítom végig az osztályon. Páran, köztük az iskola hercegnője megvető pillantással próbál kiüldözni a világból. Zavartan lehajtom a fejemet.
Szinte a szemem előtt látom az elégedett vicsorgását. Aztán se szó, se beszéd, a padom előtt terem.
- Na? Élvezted? - kérdezi az egyik utánfutója.
- Mit? - erőltetek magamra egy unott képet. Miért kell játszanom a nagymenőt? Úgyis az lesz a vége, hogy lealáznak a föld színéről és nevetgélve, az arcszínemről csacsogva elhúzzák a csíkot. Mindig így van.
- Ne játszd a hülyét! Mind láttuk, hogy kivel jöttél be órára! - förmed rám a másik barátnő.

Csak csendben meredek magam elé, majd próbálom lekötni a figyelmemet azzal, hogy egy régebbi rajzomat veszem kezelésbe.
Egy sőtét sikátort ábrázol. Az eső rajta még durvábban szakad, mint ma. Pár árnyék látszódik a bal oldalt elhelyezkedő épületen pár grafiti mellett, de az árnyékhoz tartozó illetők nem szerepelnek a rajzon. A másik oldalon egy szemeteskonténer áll, félig kinyitva. Itt ott kikandikál belőle pár zacskó és egyéb holmi. Körülötte üres dobozok egymás hegyén hátán, a középpontban mégis egy fekete macska van. Unottan bámul a semmibe.
A kép valójában, valamien szinten nem is kitaláció. Egy elég furcsa rémálmomban ide menekültem be üldözőm elől. A macska is pont úgy áll, mint amilyennek megálmodtam.
Mérhetetlenül büszke voltam erre a rajzra. Csak egyszer láttam ezt a helyet, azt is csak álmomban, mégis precíz pontossággal volt megrajzolva. Minden apró részlete bele égett a fejembe, még a szemetes konténeren húzódó fekete festékcsík és az egyik sarokban lévő pókháló.
Még nem voltam teljesen kész. Az eső még nem volt olyan sűrű, mint álmomban és az összkép sem volt olyan sötét.
Színes ceruzát nem, viszont szürke grafit ceruzát és árnyékoláshoz szükséges ceruzákat, illetve filceket használok hozzá.
Próbálom az esőcseppek megrajzolásával elterelni a figyelmem, az előttem álló lányokról, ami egy kis időre sikerül is. Viszont hirtelen Melody, a méhkirálynő olyan erővel csap az asztalomra, hogy elejtem a ceruzámat.

- Ne merj levegőnek nézni, te kis cafka! - ordítja.
Az osztály nagy része elcsendesedik. Csak pár halk suttogó hang tölti be a termet. Mindenki feszülten várja, mit válaszolok. Csalódást okozva a sok diáknak, felemeltem a ceruzámat, ami legurult a földre és nyugodtan folytatom a rajzom. Legalább is kívülről nyugodtnak látszhatok. Igazából hevesen ver a szívem és nagyon fenyegetve érzem magam. A tekintetemmel egy pillantásra sem méltatom a felettem tornyosuló lányokat. Egyedül a reszkető kezem árulkodhat idegességemről. Imádkozom, hogy ne vegyék észre, de isten nem hallgatja meg imáim, vagy valaki nagyon utál odafent.
- Mi van? Annyira befostál, hogy nem mersz felnézni a szánalmas rajzodból? - kérdezi kuncogva az egyik árnyékja.
- Csak nem elvitte a cica a nyelved? - förmed rám a másik.

Mélyeket lélegezve próbálom nyugodtan folytatni a rajzom, sikertelenül.

- Lányok, szerintetek ne javítsunk ezen a rajzon? - szólal meg a már egy ideje csendben lévő méhkirálynő. A szívem kihagy egy ütemet és lefagyva pillantok  a gúnyosan vicsorgó lányokra.
- Remek ötlet, Melody! - feleli lelkesen a barátnője.

Rémülten próbálom védeni a rajzomat, de már elkéstem, ugyanis főellenségem egyik talpnyalója hátulról fog le.
- Ennél röhejesebbet még nem láttam! - csípi rajzom egyik sarkát két műkörömmel ellátott ujjai közé kuncogva. Szemtelenül az arcom előtt lebegteti, majd gondolkodó képet vág.
- Ugye nem haragszol? - néz rám tettetett, sajnálkozó tekintettel és rebegő szempillákkal. Az undorító kárörvendő mosolya árulkodik arról, hogy egy cseppet sem bánja.
- Lányok, hogy javíthatnánk ezen? - kérdi és a csatlósai felé fordul. Azok lelkesen sorolják, számomra szörnyűbbnél szörnyűbb ötleteiket, míg a mögöttem álló fel nem kiált.
- Tépd szét! - hangján érzem, ahogy hasonlóan kárörvendő vicsorgás foglal helyet az arcán.
- Remek ötlet, Liv! - mosolyodik el gonoszan.
- Ne! - ordítom kétyégbeesetten.

Az egész osztály a kis vitánkat figyeli. Sokan nevetnek a megszeppent képemen. A stréberek és a többi kitaszított ugyanúgy röhög rajtam, pedig tudják, milyen az, ha így bánnak valakivel.
Fátyolosan pillantok az előttem álló lányra. Ő egy csepp sajnálatot sem mutatva tépi szét a rajzomat szemem láttára.
Pár kósza könnycsepp folyik végig az arcomon. Úgy érzem magamat, mint egy tehetetlen óvodás, akitől ellopják a cukrát az iskolás bajkeverők.

Nem tehetek róla, hogy sírok. Automatikusan könnyek szöknek a szemembe már pár bántó vagy sértő szóra is. A húgom mindig azt mondogatja, hogy túl érzékeny vagyok. Talán igaza van. Egy érzékeny, szánalmas, értéktelen, láthatatlan lány vagyok, semmi több.

Röhögve a földre dobja a széttépett rajzot és elégedetten elsétál.
Könnyeimet megfékezve, lehajtott fejjel szedem össze a két lapot. Nem merek felnézni. Pontosan tudom, hogy mi folyik körülöttem. A plázacicák elégedetten pacsiznak, az osztály többi tagja meg kárörvendően nevet rajtam. Hogy lehetnek ilyen szívtelenek? Hisz mind tudják, hogy milyen szar érzés.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bőgjem el magam. Próbálok nem foglalkozni a körülöttem lévőkkel, de a bizonyára már paradicsom vörös fejem rám vonja a figyelmüket.

Az utolsó óráimat nehezen túléltem. Egy szemrebbenés alatt összepakolom a tanszereimet és a régi, egyáltalán nem mai tervezésű telefonommal indulok ki. A fülhalgatót már csatlakoztattam, de csak az egyik vége pihent a jobb fülemben.
Egy mindenki számára ismeretlen márkájú, érintőképernyős telefonom van. Csak zenehallgatásra, telefonálásra és, ha nagyon unatkozom netezésre használom.

A buszmegállóba vezető úton haladva már közepes hang erővel bömböltettem a kedvenc számomat.
A szövegét kívülről fújom. Ha tudnék valamilyen hangszeren játszani, biztos megtanultam volna, de mivel nem tudok, marad az ujjaim által alkotott ritmus.

Mielőtt a szám véget érhetett volna, megérkeztem a buszmegállóba. Ott letelepedtem az egyik székre és körbenéztem. Egyedül voltam, mint általában mindig.
Egyszer előfordult már, hogy ugyan így, csendben ültem és vártam a buszomra. De a busz sofőr nem vett észre, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyott és tovább hajtott. Utána gyalogolhattam húsz percet, morcosan, hazafelé.

Szerencsémre ma nem hagytak figyelmen kívül. Fellépkedek a pár foknyi lépcsőn, felmutatom a buszbérletemet és helyet keresve, az igen telt buszon, haladok előre. Szerencsémre megpillantok két üres helyet és rögtön elfoglalom az ablak felőli részét.
Négy megálló múlva leszállok és megteszem azt a húsz métert, ami a buszmegálló és a házam között van.
   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szia! :)

Ha már eddig eljutottál, nyugodtan hagyj itt egy kommentet. Nem harapok! :)
Mindegy, hogy negatív vagy pozitív. Ha van valami tanácsod, amivel javíthatom a blogot, nyugodtan írd meg nekem! ^^